Prológus

„I know your bags ain’t packed, we’re better than that…”

„Tudom, hogy a táskáid még nincsenek becsomagolva, mi jobbak vagyunk annál…’

’Cody’

Csendben leültem az ágy szélére reggel 9:15-kor, a látásom ködös volt és a testem kezdett elzsibbadni. A tekintetem folyamatosan Mila képén időzött, ami az éjjeli szekrényem pihent az (ágyunk) ágyam jobb oldalán. Az üveg a képkereten meg volt repedve, de a képnek semmi baja nem esett. Átesett az alkohol okozta hirtelen harag hatásán, ami befolyásolta a testemet. Még mindig nézhetem minden részletét ezen a képen. A mosolyát, a bőrét, a haját, Istenem. Még most is érzem a Passion Fruit samponja illatát, amit mindig használt a hajára. Még mindig érzem, ahogy az ajkaimmal végig simítottam a napbarnított bőrén, mintha felhevülne és libabőrbe virágozna a bőre. A mosolya elvakított, amitől fáj a fejem. A nevetése, Istenem, ahogy nevetett. Még mindig hallom. Más volt a nevetése, mint bárkinek. Egyértelműen ez volt a kedvencem, ami olyan ártatlanul és olyan máshogy hallatszott, mint bárki másé. Ez volt az a nevetés, amit kétségbeesetten szeretnék eltüntetni minden egyedül töltött napjából. Utálta a nevetését. Sok mindent utált magán.

Becsuktam a szemeimet, próbáltam kitörölni Mila-t a fejemből. Lenyeltem az utolsó korty italt is az üvegből, amit a kezemben tartottam. Ez volt a negyedik üveg. Meglepődtem, hogy csak most jelentek meg rajtam a részegség nyomai. Éreztem, ahogy az alkohol leküzd a torkomon, felmelegszik, az ütős folyadék leég. Ez az útja a gyomromig. Eltoltam ajkaimtól az üveg száját, pislogtam, gondolkodtam.

Mila arca még mindig előttem van, a fénykép kísérti a gondolataimat. Miért tartottam meg a fényképét? Miért töprengek a tény felett, hogy miért nem maradt tovább? A francba vele! Egy másik ember voltam! Megkaphatok minden lányt, amelyiket csak akarom. Nincs szükségem Mila-ra. Elment. Elment. Soha nem jön már vissza.

„Nem fogom visszakapni.” Legyintettem gondolatban, hisz áthasította a szívemet a fájdalom a gondolattól, hogy elment.

„De, visszakaphatod, szereted őt.” Az öntudatom visszatért, ahogy levágtam az italt az éjjeliszekrényre.

„Szeretett. Nem szeretem Őt már többé. Itt hagyott.” Mérgesen válaszoltam, egy hűvös üveg köré csavartam ujjaimat, bár sosem vettem le az ujjaimat róla.

„Még mindig szereted, csak túl naiv és mérges vagy magaddal szemben ahhoz, hogy ezt megértsd.” Olyan nyugodtan válaszoltak, amilyen hirtelen forróságot és dühöt éreztem az ereimen keresztül. A bőröm elvörösödött, vér kígyózott fel az arcomra, ahogy az ujjaim elfehéredtek.

„ELHAGYOTT, AZ ISTEN SZERELMÉRE, NEM SZERETEM TÖBBÉ!” Kiabáltam a szobámban. Magamban beszéltem, senki másnak.

Beletúrtam a hajamba, ahogy besüllyedtem az ágyamba. Arcomat a kezeimbe temettem, megdörzsöltem a bőrömet, majd nyögtem egyet. Elveszítem. Erre gondoltam, ahogy feküdtem a hátamon, és bámultam felfelé a hálószoba mennyezetére. Lehunytam mind a két szememet, próbáltam magamat a lehető legkeményebben rákényszeríteni, hogy elképzeljem őt, ahogy már nem emlékszek rá, de ez lehetetlen feladatnak tűnt számomra, és a szívem kezelésére.

Próbáltam már más emberekkel is randizni, új emberekkel ismerkedni, vagy csak egyszerűen csinálni a saját dolgaimat és pihenni, de bármikor csináltam, bárkit láttam, rá emlékeztetett. A gondolataim mindig játszanak velem, próbálják velem elhitetni, ha valaki hív, az ő lesz, vagy ha valaki kopogtat az ajtón, a végén neki nyitok ajtót, a karjaimba ugrik, és azt mondja: Soha többé nem akar itt hagyni megint. De ez nem történt meg, amikor hívott valaki vagy meglátogatott valaki. Amikor itt hagyott, elvett tőlem mindent, mindent és mindenkit magával vitt. Egy senki vagyok, egy fogoly a saját otthonomban, megosztom a volt barátnőm emlékeivel, miközben tudom, hogy nem akar tovább velem lenni. Nem akart törődni velem, nem akart már velem beszélgetni, nem akart már szeretni. Egyedül voltam…

Megint az alkoholhoz fordultam, már rosszabb volt, mint amikor elkezdtem inni amikor Mila-val voltam. Majdnem minden nap ittam, többet és többet ittam minden egyes alkalommal, amikor kibírhatatlanul csak Mila-ra gondoltam. Leromboltam az életemet, ahogy az övét is.

NEM KELL VELEM TÖRŐDNÖD SOHA TÖBBÉ! – hallottam a kiabálását a fejemben, amitől még jobban feszítette a fejemet a fejfájás.

Visszaültem az ágyamra mielőtt annak az estének az emlékei teljesen visszatértek a fejembe. Megragadtam megint az üveget a földről, lenyeltem még több, és még több italt,addig, amíg rá nem jöttem, hogy az összes italt kiszürcsöltem mind az utolsó cseppig. Az idő forgott velem, majdnem kicsúszott az üveg a kezem közül. Kibontottam az üveget ujjaim szorításából, engedtem, had csússzon el az üveg a fa padlón. Fogtam a fejem, amikor az üveg csörömpölt a padlón, zavarta a fülemet. Ugyan az a hang, amikor Mila képe a földre zuhant azon az estén. Az estén, amikor elhagyott. Az estén, amikor eldöntötte, hogy nem akar többé az életébe.

Az este, amikor mindent elveszítettem.

13 hónappal korábban

„Ne, már, hagyd abba!” Elhomályosult minden, alig bírtam nyitva tartani a szemeimet, amikor Mila ködös alakja megjelent előttem. Egykor mogyoróbarna szemei voltak, most teljesen barnák és vörös vércseppek keveredtek a könnyeivel, melyek egyesültek az elhaló nap sugaraival. Elértem, hogy meg tudjam simogatni az arcát, amikor megbotlottam egy kicsit, és elvesztettem az egyensúlyom. Kikapta a kezemből az övét, nyilvánvalóan nem akarta, hogy megérintsem.

„Nézd meg! Túl részeg vagy ahhoz, hogy beismerd, mit csinálsz!” Sírni kezdett, próbálta könnyeit letörölni a kezével, elkenve a nyirkos szempillafestékét a szemei alatt.

„Csak pár pohárral ittam. Jól vagyok!” Mondtam, miközben megpróbáltam összehúzni a szemeimet, hátha kitisztulnak előttem a fények a nappaliban.

„Cody, tudod mennyi az idő?” Kérdezte, de tudta, hogy nem fogok válaszolni a kérdésére. Azóta nem tudom, hogy mennyi az idő, mióta beléptem a klub küszöbén, mondván: nem fogok többé senki és semmi miatt aggódni. „Késő van Cody! Hajnali 4 óra van ezen a kibaszott REGGELen!” Az arcomba ordította, menta illata az orromba párolgott.

„Ha túl késő van, miért vagy még mindig fenn?” Felemeltem a hangomat, ordítozni kezdtem vele, amikor hirtelen csuklani kezdtem.

„MERT AGGÓDTAM MIATTAD! ÉN A BARÁTNŐD VAGYOK, EMLÉKSZEL? AZ EGYETLEN,AKI MINDIG OTTHON VAN ÉS AGGÓDIK ÉRTED, MIKÖZBEN ÚGY LEISZOD MAGAD, HOGY A NEVEDET IS ELFELEJTED! AZ EGYETLEN, AKI MEGÍGÉRTE MATT-NEK ÉS A SZÜLEIDNEK, HOGY MEG FOGSZ VÁLTOZNI! AZ EGYETLEN, AKI SZERET TÉGED! „Sírni kezdett, a hangja megtörte a levegőt.

„Azt kérdeztem, miért vagy fenn még mindig, nem pedig hülye indokokat arra, hogy miért szeretsz engem!” Motyogtam neki, ahogy megfordultam, hogy felmenjek az emeletre az ágyamhoz.

„Látod?! Nincs semmi bajom, teljesen rendbe vagyok.” Hallottam, ahogy Mila felém lépked a hátam mögött, miközben felhúztam szemöldökömet és visszafordultam.

„Rendben vagy, mivel??” Kérdeztem flegmán, miközben unalmas tekintettel néztem rá. Pedig ő a legidegenebb tekintetével meredt rám, amit valaha láttam.

Úgy nézett rám, mint Tom, amikor nem engedtem nézni a kedvenc rajzfilmjét, a Spongya Bob-ot.

Ez a nézés legbelül megölt engem.

Fájt.

„Teljesen kijövök veled, elfogadom a bulikat, amiket rendezel, azt is, hogy későn fekszel le, és nem jössz haza. Nincs veled semmi bajom, Cody!” Válaszolta, majd eltolt a lépcsők felé, és vezetni kezdett. Mögötte lépkedtem, de nem olyan gyorsan, ahogy ő tudott. Éreztem, ahogy meginog alattam a lépcső. Végül már csak vonszoltam magamat felfelé a lépcsőn, amíg megérkeztem oda, ahol Mila-val ketten osztottuk meg a hálószobánkat. A szemöldököm még magasabbra húzódott, amikor megláttam Mila ruháit összepakolva egy bőröndbe.

„Mi a fenét csinálsz?” Kérdeztem tőle. Egyáltalán nem foglalkozott velem, csak megtörölte a szemeit. Sírt. Ezután összeszedte a saját dolgait, körbejárta a szobát, odavonszolta magának, amire később még szüksége lehet a későbbiekben. Nagyon mérges és türelmetlen lettem egy pillanat leforgása alatt. Odabotladoztam hozzá, megragadtam a karját és közelebb rángattam magamhoz. Szemeibe néztem, és láttam ijedt pillantását. „Mi a f*szt csinálsz?”- mondtam neki.

Szemei megteltek dühvel, ahogy ellökte kezét markolásomból, és lépésről lépésre kezdett hátrálni. „Valamit, amit már régen meg kellett volna tennem.”

„Nem fogsz elhagyni.” Mondtam neki nyugodtan, de csak hátat fordított nekem, és pakolt tovább.

„Nyilvánvaló, hogy nem érzed többé már irántam azt, mint régen.” Hörögte kicsivel mélyebb hangon, mint szokta. Hangjával csak úgy hasította a levegőt.

„Te megőrültél! Még jó, még mindig szeretlek!” Kiáltottam neki. Arcát felém fordította, miközben egy újabb könnycsepp csurgott végig arcán.

„AKKOR BIZONYÍTSD BE!” – ordította, miután leültem vele szembe, hiszen nem tudtam, mit csináljak ebben a helyzetben. Gyorsan kapkodta a levegőt, a könnycseppek csak úgy peregtek le az arcán, miközben azt várta, hogy mondjak valamit. Akármit. De nem mondtam. Csak ott ültem és vártam a taszító csendben. Lenézett a földre, megrázta a fejét, amikor újra eleredtek a könnyei. „Gondoltam!”

„MIT AKARSZ, MIT CSINÁLJAK?AZT AKAROD, HOGY KIB*SZOTT RÓZSÁKAT VEGYEK? CSOKIT? MONDJAK NÉHÁNY ELCSÉPELT MONDATOT? AZT AKAROD, HOGY MEGÖLELJELEK? EZ AMIRE VÁGYSZ?” Kiáltottam neki, ahogy visszanézett a szemeimbe.

„VISSZA AKAROK KAPNI A BARÁTOMAT!” Megint sírni kezdett.

„Itt vagyok.” Mondtam neki, de nem tudtam, hogy válaszolhatnék a mondatára. Össze voltam zavarodva. Vissza akarja kapni a barátját? De én itt vagyok! Mi más tudnék még lenni?

„Nem, nem vagy! MEGVÁLTOZTÁL! TE NEM AZ ÉN CODY-M VAGY! AZ ÉN CODY-M SOSEM VÁLASZTOTTA VOLNA A PÉNZ ÉS AZ ALKOHOLT FELETTEM! AZ ÉN CODY-M NEM LENNE RÉSZEG ÉS NEM HAGYNA ITTHON EGYEDÜL! AZ ÉN CODY-M EMLÉKEZNE AZ ÉVFORDULÓNKRA! AZ ÉN CODY-M SZERETNE! TE NEM AZ ÉN CODY-M VAGY!”

„ÉN VAGYOK! KI A F*SZOM LENNÉK?”

„EGY SZÖRNYETEG!” Ordította az arcomba, úgy ömlöttek a könnyek a szemeiből, ahogy az én szívem sírni tudott volna.

„Ne hívj annak.” Idegesen húzgálni kezdtem fel-le a cipzáramat, nem tudtam, mit mondjak. Visszaültem az ágyra. „TE nem szeretsz engem.”

„Végeztem ezzel a játékkal, Cody. Végeztem a játékkal, hogy várjak rád. Meguntam, hogy azt reméljem, meg fogsz változni. Meguntam, hogy várjak rád, már felismerem az embert, akivé váltál. Elegem van ebből! Szeretlek, de nem érdekelsz többé!”

„Ha tényleg szeretsz, akkor nem sétálsz ki azon az ajtón!” Legyintettem, mire szorosabban közelebb húzta a bőröndjeit.

„Ha tényleg szeretsz engem, akkor nem hozol ebbe a helyzetbe!” Válaszolt, majd megragadta utazóbőröndjeit, és keresztülhúzta a szobán. Hallottam, ahogy elindul, majd megint visszafordul. Borzalom töltötte ki szemeit. „NEM LÁTOD MIVÉ LETTÉL?”

Ott álltam, megborzadva, miközben Mila a bőröndjeihez nyúlt amilyen gyorsan csak tudott. Megragadta őket, kirontott a szobából, és leszaladt velük a lépcsőn. Mögé siettem, követtem lefelé a lépcsőn és kétségbeesetten próbáltan rábeszélni, hogy maradjon.

„MILA!” Kiabáltam után a lépcső legalsó fokáról, de ő kinyitotta a bejárati ajtót, majd megfordult, hogy egy utolsó pillantást vegyen rám.

„Viszlát, Cody!” Ahogy elhagyott, úgy hagyta el a házat és zárta be maga mögött a bejárati ajtót örökre.

Csodálatos, hogy milyen gyorsan kijózanodtam az után, hogy Mila bezárta maga mögött az ajtót, és felfogtam, hogy nem fog visszajönni egyhamar. Éreztem, ahogy a szívem összeomlik a mellkasomban, összetörik, mint az üveg, amit fölhöz vágtam a padlón. Dühöt éreztem, ami áthasított a testemen. Cserbenhagyott a szívem.

„RENDBEN, MENJ CSAK, HAGYJ ITT! NYILVÁNVALÓAN NEM ÉRDEKELTELEK SOHA!” Ordítoztam, a hangom az előszobáig elért, és visszhangként hasította a szobák levegőjét. Tudtam, hogy Ő már nem hall engem, tudtam mindent, de csak hazudni tudtam. Pedig mérges voltam, feldúlt, sértett.

Visszavánszorogtam a szobába, fájdalom nyilallt a fejembe, ahogy a szemem elé került valami. Valami, ami táplálta a fájdalmamat, és még jobban összetörtem tőle:

Mila fényképe.

Jelen

A szemeimet a fényképen pihentetem még egyszer, utoljára, figyelem a repedéseket és a csíkokat rajta. Az üveg eltört, de Mila még mindig tökéletesen nézett ki rajta, ahogy mindig is szeretett volna. Erősen Mila-ra gondolok, még jobban és még többet, mióta megbántam, amit tettem. A sok bulizást, klubba járást, az ivást, a csalást, mindent. A hírnév a fejembe szállt. A pénz vált a mindenemé. Elvesztettem az egyetlen dolgot, ami tulajdonképpen tartotta bennem a lelket, az egyetlen embert, aki észrevette, hogy megváltoztam. Mila volt az egyetlen ember, aki azt akarta, hogy megváltozzak, és megpróbált segíteni. De túl naiv voltam és túl önző. Túlságosan elfoglalt a saját életem, és nem aggódtam érte. De legalább egy kicsit része lehettem Mila életének.

Úgy érzem, a gyomrom kezd teljesen felfordulni az alkoholtól, amitől csak nyögni tudok frusztráltságomban. Leromboltam az egész életem és nem érdekel többé. Nem érdekel az életem, a pénzem, a hírnevem, a rajongóim, a zeném, nem érdekel semmi ezen túl.  Nem számítanak többé, amikor boldogtalan vagyok. Az egyetlen dolog, ami érdekel: Mila a végsőkig.

***

Na ez lenne a történet kezdete! Remélem sokatoknak tetszeni fog, legfőképpen, mert megszenvedtem a fordítással, de remélem szalonképesre meg tudtam nektek csinálni. A fejlécet köszönöm Taminak♥a mi kis photoshop bajnokunknak. A kinézeten pedig még javítani fogok:) Köszönöm az olvasást! A következő részt hozom, amikor le tudom fordítani! puszi