2013. július 5., péntek

*Chapter one*





„…A fool for you, that didn’t know what I had until lost you…”
„…Ez bolondság számodra, de nem tudtam, amíg el nem vesztettelek…”

2016. Május 21.

Felnyögtem a telefon csörgésére, ami az ágyam melletti éjjeliszekrényen volt. Fejfájásom az egész fejemen eluralkodott, hányinger kerülgetett, a gyomromban pedig émelyítő érzés hatalmasodott el: másnaposság. Felültem az ágyamon, észrevettem, hogy abban a ruhában aludtam el, amelyikben tegnap este elmentem bulizni: fekete farmer és a bőrkabátom, ami alatt egy fehér póló volt. Meglepődtem, amikor láttam, hogy a cipőmet viszont a ruhadarabjaimmal ellentétben, levettem. Hunyorogva kinéztem az ablakon, a nap forró, égető sugarai bántották a szemeimet. A távolba meredtem, megtöröltem őket görbe kezeimmel. A telefon harsogó hangja hozta vissza a gondolataimat a jelenbe. Ásítva magamhoz ragadtam. Gúnyolódva néztem az órára: délelőtt 8:45 perc volt. Visszatereltem a figyelmem az óráról az üzenetre, ami ott villogott a telefonom kijelzőjén. Rájöttem, a héten még nem kaptam üzenetet. A szívem hevesen dobogott, hátha az Ő nevét jelzi majd ki a telefon.
„Csak Matt volt.”
Lezártam a telefont és visszadobtam az éjjeliszekrényre, megdörzsöltem az arcomat, majd visszafeküdtem az ágyamba. Becsuktam a szememet, éreztem, ahogy a fejfájásom továbbterjed a testem többi részébe is. Gyengeséget és reménytelenséget éreztem magamban, mégsem tudtam abbahagyni, amit csináltam. Az alkohol az egyetlen, ami biztonságot adott, az alkohol volt az egyetlen oka, hogy nem akartam meghalni. Nincs többé mit veszítenem. A szüleim, Istenem, más őrültséget sem hallottam tőlük, csak hogy „Meg kell változnod”, úgy látszott, azt hiszik, hogy alkoholista vagyok. A húgom az óta nem áll szóba velem, mióta Mila elhagyott. Tom többé már nem néz fel rám. Néha azt érzem, hogy soha többé nem fog rám úgy gondolni, mint a bátyjára. Matt próbált beszélni párszor a fejemmel, de akárhányszor próbálta, mindig csúnyán összevesztünk. Akárhányszor próbálta, mindig azt ordította, mekkora csalódást okoztam, és hogy a hírnév lerombolta az életemet. Nem érdekelt többé. 22 éves voltam. Egy felnőtt. Nem érdekelt többé.
Mindenki elhagyott, minden rajongóm. Gondolatban mindig kigúnyoltam őket. Ha igazi rajongók lettek volna, az én oldalamon álltak volna, bármin mentem keresztül, de nem tették. Cserbenhagytak, ahogy én is cserbenhagytam őket, a zenét, a karrieremet, a családomat, a szerelmet. Csak magam miatt aggódtam világ életemben. Nem volt senki, akivel törődhettem volna. Nemrég volt egy barátnőm, aki azon zsörtölődött folytonosan, miért járok későn haza minden nap. Nemrég volt a szüleimmel egy veszekedésem arról, hogy mekkora nagy csalódást okoztam azzal, amivé lettem. Nem akarom ezt a sok negatív energiát magam körül... Egyedül voltam. Azon gondolkodtam, hogyan tovább.
Felkeltem az ágyról, ahogy hányinger emelkedett a torkomba, és gurgulázott a gyomromban. Kiugrottam az ágyból, elkerülve a piásüveget, amit elősző este elejtettem, és elsiettem a közeli fürdőszobába. Elterültem a hideg márványpadlón és addig szorítottam, amíg oda nem értem a vécéhez. Kinyitottam a számat, engedtem, hogy a nyálkás folyadék kiömöljön a testemből, miközben a vécé fölött tartottam a fejemet. Izzadni kezdett a homlokom, forróságot éreztem egész testemben. A gyomrom végül kezdett lenyugodni, engedte, hogy levegőhöz jussak és visszaülhessek a padlóra, és hogy átkínozzam az ujjaimat a hajamon. Nem éreztem magamat teljes mértékben jól. Olyan volt, mint amikor elmentem itthonról.
Kinevettem magam, hogy megint EZ van. Leöblítettem a vécét, visszaültem, és a lábaimat a padlón tartottam. Elsétáltam a tükör előtt, összehúztam a szemem, hogy jobban megnézzem magam. Letakarítottam egy kicsit az üveget az ingem ujjával, hogy tisztább képet lássak magam előtt. Hangosan nevettem azon, ahogy kinézek.
„Úgy néztem ki, mint egy őrölt.”

A hajam undorítóan nézett ki, ráfért volna egy kis igazítás. Az arcomnál lenőtt teljesen az államig. A tenyeremet végigsimítottam az arcomon. Kocsmaszagom volt, a szemeim véraláfutásosak voltak, és alig láttam velük. Többé nem voltak zöldek, szürkék voltak, besötétedtek a szív fájdalmától és az árulástól. Nem voltam többé már az a 16 éves fiú, akibe mindenki beleszeretett, akibe Mila beleszeretett. Egy vadidegen vagyok, mindenki az körülöttem, még én magam is. Nem tudom, ki vagyok többé.  Hibásnak éreztem magam, hitványnak és olyannak, aki félreismerte az életet. Elvesztettem a harcomat önmagammal szemben, üresség van bennem.
„Szükséged van rá.” A gondolataim versenyt futottak egymással, amitől a fejfájásom egyre erősödött.
„Tudok vigyázni magamra.”
„Nézz magadra! Kész katasztrófa vagy nélküle!” A gondolataim csak úgy ordítottak belülről, ahogy a csaphoz fordultam és megeresztettem a hideg vizet.
„Most már férfi vagyok. Nincs szükségem egy lányra, aki gondoskodik rólam.” Legyintettem egyet, majd hagytam, hogy a kezemen végig folyjon a hidegvíz. Arcomat lefröcsköltem vele, próbáltam magamat megnyugtatni. Újra megnéztem magamat a tükörben. A kép, amit láttam ködös és eltorzult volt.
„Te már nem az a férfi vagy aki voltál. Megváltoztál, és nem a legjobb irányban tetted. Ezt tudod. Elvesztettél mindent, amit valaha szerettél. Egyedül vagy és reménytelen. Nem vagy férfi, te az a félős kis 16 éves tinédzser vagy, aki vágyik Mila után. Tudod, hogy vissza akarod kapni. Tudod, hogy szükséged van rá.”
„Minden, amire szükségem van, egy újabb üveg pia, nem pedig Mila.”
Kirohantam a fürdőszobából miután szárazra töröltem az arcomat, éhességet éreztem a gyomromban. Így kezdődött el az ivászatom. Mila emlékei segítenének újra magammá válni. Ordítanék magammal. Hallucinálnék. Megőrülnék, és senki nem segítene nekem. Mintha harcolnék a belsőmmel a semmiért, de az emlékeim és a gondolataim megölnek. Lassan kezdtem magamat még jobban elveszíteni.
Megragadtam a kocsi kulcsot a konyhapultról miután lekullogtam a lépcsőn. Kisétáltam a bejárati ajtón, odarohantam az autómhoz, kinyitottam az autót majd a vezető ülésbe csúsztam. El kellett mennem messzire ettől a háztól, minél messzebbre kellett mennem önmagamtól.

+
Kinyitottam a kocsma ajtaját és besétáltam rajta. Hallottam a biliárdgolyók kattogó hangját és egy férfit, aki örömrivalgásba kezdett a tévé előtt, mert megnyerte a kedvenc kosárcsapata a meccset. Levettem magamról a napszemüveget, ami eltakarta a szemeimet, hogy megvédje a kintről betörő erős fénytől. Itt benn a fény halványabb volt, és minden bűzlött az alkoholtól. Közelebb mentem a helyhez, ahol mindig ülni szoktam, megigazítottam a kabátomat, amit tegnap este is viseltem és kivettem a pénztárcámat a fekete nadrágomból. Meglepődtem, mert találtam még benne pénzt az előző estéről.
„Cody! Megint visszajöttél?” Ahogy a csapos, Miles felismert, eleresztett egy gyenge nevetést. Megráztam a fejemet és a végtagjaimat. Már ő is felfogta.
„Igen, menekülnöm kell.”
„Durva heted volt?” Kérdezte, miközben elkészítette a szokásos adag vodkámat, amit mindig rendeltem, ha ide jöttem. Miles már jól ismert engem, már majdnem igazán ismert. Ha igazán ismert volna, arra célozgatott volna, hogy miért haltam meg teljesen legbelül.
„Már majdnem eltaláltad, haver.” Válaszoltam, figyeltem az újabb adag piát, amit már előre kikészített. Azt akartam, hogy az erős lötty végigfolyjon a torkomon.
„Tudod Codes, ha beszélni akarsz róla, nekem elmondhatod.” Bíztatott, ahogy lehajtottam a második adagot. Megráztam a fejemet mondatára.
Mindig nagyra értékeltem Miles-t. Mindig egy igaz pasas volt. Mindig emlékeztetett a haverjaimra Ausztráliában. Sosem fordított hátat nekem és próbálta kitalálni mi lehet a bajom. Az volt a probléma, hogy nem akartam senki felé nyitni. Nem volt szükségem senki másra, aki beleszól a hibáimba és a döntéseimbe. Jobban éreztem magam egyedül, magamban, miközben csak a saját problémáim miatt aggódtam. Nem akartam, hogy Miles vigasztaljon.
Egy mosolyt az arcomra erőltettem a kedvéért.
„Rendben köszönöm, bár csak annyi az egész, hogy egy kicsit rendbe kell szednem a gondolataimat.” Nyugtattam meg, mire felhúzta az egyik szemöldökét, amíg én felhajtottam a harmadik adag röviditalt. Az alkohol sem hatott már meg többé.
„Biztos vagy benne? Nem vagy magadnál hónapok óta. Mindig itt vagy, kiütöd magad, és depressziós vagy. Nagyszerű srác vagy, Cody. Nem akarlak így látni, mint életed ezen szakaszában.” Magyarázta. Miközben száját elhagyták ezek a szavak, lehajtottam a negyedik felest.
„Csak szükségem van egy kis időre messze a valóságtól.”

+

A testem teljesen le volt zsibbadva. Alig láttam el az orromig és lelassult a mozgásom. Rá kellett jönnöm, hogy még mindig a kocsmában ülök újabb adag piáért sóvárogva. Mila járt még mindig a fejemben, láttam, ahogy újra elhagy.
„Adj egy újabb kört!” Kiabáltam elmosódott hangon Miles-nek, miközben lefektettem a fejemet a bárpultra. A nyálam még több alkohol után csorgott.
„Cody, késő van, és alig tudod a fejedet is megtartani. Haza kellene menned.” Magyarázta Miles, miközben kiegyenesedtem, elvakítva torz látásom.
„Újabb körre van szükségem, nézd! Többet fizetek érte!” Próbáltam megvesztegetni. Készpénzért nyúltam a pénztárcámba, de közben majdnem átestem a bárpulton. Túl részeg voltam, hogy fenn tartsam magamat.
„ Az egyetlen dolog, amire szükséged van, az az otthonod.”
„Nem mehetek haza, amíg Ő jár a fejemben!” Dadogtam, miközben a kocsma teljesen elcsendesült.
„Ki jár a fejedben?”
Lefagytam, küzdöttem az ellen, hogy elhagyjam magamat a bárpulton. Fel kellett állnom a saját lábaimra.
„Tudod, mit? Felejtsük el, elmegyek!” Eldöntöttem, felraktam a napszemüvegemet, és kibotladoztam a kocsmából egy szó nélkül. Bevágtam az ajtót és abba az irányba inogtam, ahova leparkoltam az autómat.  A lábaim olyanok voltak, mint a zselatin, képtelennek éreztem irányítani őket. Nem tudtam, miért viseltem a napszemüveget, teljesen sötét volt kint. Nem tudtam, hogy mennyi lehet az idő, de nem is érdekelt. Elindultam az egyetlen úton, ami hazavezetett.
Kihalásztam a kulcsokat a zsebemből, próbáltam megmarkolni őket. Megragadtam a fémdarabokat óvatosan, kinyitottam a kocsi ajtaját és becsusszantam rajta. Friss levegőért kapkodtam, ahogy átfordultam az utastérbe, majd visszafordultam és becsuktam az ajtót. A gyújtás felé fordítottam szemeimet, beindítottam az autót, és elhagytam a helyet, ahol eddig parkoltam.
Három alkalommal is pislognom kellet, amikor úgy éreztem, hogy a szemeim kezdik feladni a szolgálatot és behomályosodnak. Az autó úgy mozgott ilyenkor, mintha valaki ringatta volna egyik helyről a másikra. Az ujjaimat a kormányon kellett volna tartanom. A szembejövő autók fényei megnehezítették a látásomat. Hunyorogtam, próbáltam a saját sávomba maradni, miközben menekültem a vakító fényektől. Hallottam, hogy dudálnak az emberek a vakmerő vezetési stílusomra, de nem foglalkoztam velük, a saját dolgommal foglalkoztam, egyszerűen csak haza akartam jutni. Csak azt akartam, hogy bemászhassak az ágyamba és álomba zuhanhassak.
Elfordultam jobbra, miközben hallottam a hangját vulkánként kitörni a füleimben.
„Cody, ne csináld ezt magaddal.” Suttogta Mila a fülembe. Megráztam erőszakosan a fejemet, összeszorítottam egy pillanatra a szemeimet, visszatereltem a fegyelmemet az útra. Nem itt, és nem most.
„Kérlek, tönkreteszed az életedet!”
Elmezavar. Gondoltam, megdörzsöltem a szemeimet és nem figyeltem a szavaira. Nem volt itt. Valahol távol volt ettől a helytől. Hogy a fenébe tudott így is hozzám beszélni?
„Csak részeg vagy, ne aggódj emiatt.” Nyugtatgattam magamat, ahogy éreztem, hogy a hangjára újra fájni kezdett a fejem.
„Ez nem te vagy! Már annyi nagyszerű dolgot csináltál! Ne hibáztasd magadat a múlt miatt!”
Csalódott vagyok. Visszaemlékeztem, kinevettem magamat. Ráfordultam az országútra. Máris közelebb találtam magamat a házamhoz.
Elcsesztem az életemet.
Leromboltam a kapcsolatom az egyetlen lánnyal, aki igazán szeretett.
A szüleimnek csalódást okoztam.
A rajongóim hátat fordítottak nekem.
Nincs több ihletem a zenéléshez.
Elvesztem ebben a világban, és senki sincs, aki megmentene.
Forró és dühös könnycseppeket éreztem lefolyni az arcomon, eltakarták szemeimet, amitől még rosszabb lett a látásom, mint előtte. Dühös voltam magamra. Mérges voltam minden hibára, amit elkövettem. Most kezdtem el belátni, hogy mindenkinek igaza volt, aki hibáztatott. Megsérült a büszkeségem. Megsérült a kinézetem. Megsérült a szívem. Csak annyit akartam, hogy összegömbölyödhessek az ágyamban, és amikor felkelek, Mila visszatérjen, és ott aludna az ágy másik oldalán, anyu megöleljen, és azt mondje, hogy büszke rám, apu azt mondja, hogy szép munkát végeztem, a húgom megint rám mosolyogjon, a kisöcsém felnézzen rám, a menedzserem támogasson, és a rajongóim szeressenek. Mindent vissza akarok kapni, de már késő.
Éreztem, ahogy a sós könnycseppek végig szaladnak az arcomon, és a számon végződnek.
„MOST BOLDOG VAGY?” Kiabáltam az autómban.
Nem tudtam, hogy kinek ordítozok: magamnak, vagy a világnak? Úgy látszott, hogy mégis foglalkozok a múltammal. Hírtelen harag futott végig túlhajszolt testemen, végig gondoltam a szavakat, amiket az előbb köptem ki ajkaimon. Elmosódtak, megfulladt az alkoholban minden józan gondolatom.
„AZ ÉLETEM ROMOKBAN ÁLL! GRATULÁLOK! ELCSESZTEM! Sírni kezdtem, a szemeimet az autó rádiójára emeltem. 11:11 – megjelent az idő, a neon zöld színű számok visszatükröződtek a szememben. Megráztam a fejemet, elvesztve minden reményemet. Hirtelen, mintha elkezdtem volna tönkremenni. Úgy éreztem, hogy a szívem kezdene rohamosan összeomlani, és lezuhanni a gyomromba. Úgy éreztem, mindjárt megfulladok, hülye és értéktelen vagyok. Elég kétségbeesett voltam ahhoz, hogy megpróbáljak mindent, hogy visszakapjam az életet, ami előtte az enyém volt.
„Csak vissza akarom kapni az életemet.” Suttogtam, hagytam, hogy a könnyek lezuhogjanak az arcomon. „Nem akarok többé csalódás lenni.”
„Nem akarom többé, hogy Mila utáljon engem.” Elsírtam magamnak a bánatomat. A hangom rekedt volt, alig lehetett érteni a szavaimat. „Boldog szeretnék lenni újra.”
„Egy katasztrófa vagyok!” Folytattam.”Vissza akarom kapni a családomat! Vissza szeretném kapni a rajongóimat…” Szünetet tartottam, magam elé bámultam, elvettem a tekintetem az útról. Gombócot éreztem a torkomban. „Vissza akarom kapni Mila-t.”
Letöröltem a könnycseppjeimet, visszameredtem az útra. Lecsuktam a szemeimet, sóhajtottam egyet. Letöröltem a hosszú könnypatakokat az arcomról, hogy tisztább képet kapjak, de az alkohol szigorúan korlátozta a látásomat. Felnyögtem a hirtelen érkező autók lámpáinak fényétől, eltakartam az arcomat a kezemmel mielőtt az autóm érintkezett volna a szembe jövő kocsival.
Nem tudtam beszélni, nem hogy segítségért kiáltani.
Újra sírni kezdtem.
Azt kívántam, bárcsak megértenének, megbocsássanak, szeressenek megint, és hogy legyen egy újabb esélyem a szeretetre.
Sírtam, hogy visszakaphassam a családomat,
visszakaphassam a rajongóimat,
és Mila-t is visszakaphassam.




3 megjegyzés:

  1. wow... ez wow. nagyon, nagyon jó lett!

    VálaszTörlés
  2. várom,a folytatást :d siess a forditással<3

    VálaszTörlés
  3. szuper ! tényleg annyira jól lefordítód ,bárcsak így tudnák én is :)

    VálaszTörlés